Úristen, milyen régen írtam. Bőven történt említésre méltó esemény. Akkor kezdjük az elején. Minden rendbe jött köztünk Harry-vel. Egyik reggel arra keltem, hogy a húgom hisztérikusan zokog, rángat és azt visítja, hogy keljek fel. Nagy nehezen kinyitottam a szememet és egy pillanatra megijedtem a látványtól. A húgom feje teljesen szétbőgve, a sminkje elkenődve, a szemei pedig vörösek.
- Hol van Harry?- kérdeztem nyűgös hangon.
- Valahová menniük kellett.- mondta még mindig sírva.
- Lexi mi bajod van?- ültem fel az ágyban. Motyogott valamit, de nem értettem. Megkértem, hogy ismételje meg, de még mindig nem hallottam.
- Lex az Isten szerelmére! Nem hallom, nyisd már ki a szádat, légyszíves!- könyörögtem a húgomnak.
- Mondom, NEM JÖTT MEG, érted?- sírta el magát újra, mire rögtön magamhoz öleltem. Elkezdtem faggatni, hogy voltak-e együtt mostanában "úgy", mire visszakérdezett, hogy "Ezt most komolyan kérdezted?" Hát jó, ez így nem lesz egyszerű.
- Ne érts félre. Imádom a gyerekeket, de, hogy mondjam el Zayn-nek?- esett kétségbe.
- Lex, Lex! Nyugi! Még semmi sem biztos! Lehet, hogy csak késik...- húztam el a számat. És ekkor jött az ötlet. Megkértem, hogy szedje rendbe magát és várjon meg engem is. Elfuvaroztam a gyógyszertárig és vettünk tesztet. Hazaérve megcsinálta és a szobámban sündörögtünk, amíg elkészült. Mikor letelt az idő, mondtam neki, hogy nézze meg. Remegő kezekkel fogta meg, majd könnybe lábadtak a szemei. Kétségbe esve kérdeztem az eredményt.
- Nagynéni leszel!- mondta a mosolyogva. Szóval csak örül ennek az egésznek. A nyakába ugrottam és sírva öleltem őt. Annyira boldog voltam. Kocsiba pattantunk és meg sem álltunk Dave és Sky házáig. Ott elújságoltuk az örömhírt, mire Sky is könnyezve borult a nyakunkba. Dave nem sírt, ő férfi, de nagyon örült, az biztos.
- Na és Zayn mit szólt hozzá?- kezdte Sky, mire elhúztuk a szánkat.- Ne mondjátok, hogy nem tudja.- kerekedtek el a szemei.
- Nem mondjuk, te már kimondtad.- feleltem.
- Lex, ezt muszáj leszel elmondani neki. Nem hiszem, hogy boldog lenne, ha a reggeli rosszullétek miatt kéne megtudnia, hogy tulajdonképpen apa lesz.- mondta Dave.
- El fogom mondani neki. De szerintem sokkal jobban örülne neki, ha személyesen közölném és nem egy két soros sms-ben.- mondta Lexi, én pedig maximálisan egyetértettem vele. Kitaláltuk, hogy miképpen kéne tálalni a dolgot és egy nagy vacsora mellett döntöttünk. Otthon nekiálltunk készülni a vacsira, sütöttünk-főztünk, takarítottunk, terítettünk, míg végül a fiúk hazaértek. A többiek mind leültek, Hazz pedig felszaladt az emeletre, pontosabban a szobámba, hogy feltegye töltőre a telefonját. Lex pont kezdett volna bele a történetbe, amikor Harry ordított az emeletről, hogy azonnal menjek oda. Gyanútlanul lépkedtem fel. A szobámban állt, a kezében a, A TERHESSÉGI TESZTTEL! Meghűlt az ereimben a vér.
- Mégis mikor akartad elmondani?- kérdezte higgadtan.
- Harry, az nem...- kezdtem, de félbeszakított.
- Válaszolj!- ordított rám.
- Ne üvölts már velem!- szóltam rá.
- Mindegy, nem érdekel!- ezzel kiviharzott a szobából, le a lépcsőn és ha jól hallottam, bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Nagyszerű! A fejemet fogva leültem az ágy szélére. Húgom jött be, durcás arckifejezéssel.
- Remélem örülsz, hogy ez is rólad szólt! Szép volt, nővérkém!- dicsért, majd kirohant a szobából. Még valaki, aki úgy dönt, hogy megutál? Talán meg kéne fontolnom az emigrálást. Vietnam pont elég messze van, nyelvtudás híján pedig egy hét után éhen is halnék. Halk kopogást hallottam, majd a húgom jött be.
- Sajnálom, túlreagáltam. Nem hibáztatlak. Meg tudsz bocsájtani?- kérdezte bűnbánó arckifejezéssel. Elmosolyodtam és magamhoz öleltem. Zayn szaladt be a szobába, elképesztően boldog volt. Felkapta a húgomat és megpördült vele.
- Apa leszek!- kiáltotta csillogó szemekkel. Ezek szerint Lex csak elmondta neki. A leendő apuci persze ráragadt a telójára és boldog-boldogtalannak újságolta a nagy hírt. Magamra hagytak, én pedig az ágyamon heverésztem és magamat okoltam. Hogy lehettem ekkora hülye, hogy otthagytam azt a kibaszott tesztet? Kétség kívül egy idióta vagyok. Már csak egy oklevél kéne, 'címeres ökör' felirattal. Valószínűleg bekereteztetném és kiraknám a szobám falára. Amíg ezekkel a roppant értelmes gondolatokkal küzdöttem, valaki ismét dörömbölt az ajtómon. Mi történt itt? Eddig mindenki úgy járt ki és be, ahogy akart, most meg kopognak. Nem is értem. Azért kiszóltam, hogy bárki is az, jöhet. Az ajtó lassan kinyílt és egy újabb bűnbánó tekintetet láttam meg. A telefonjával a kezében közelebb lépett.
- Tévedtem, sajnálom.- motyogta a készüléken megnyitott üzenetet felém tartva. Hosszú ideig így álltunk, szótlanul.
- És ha tényleg a miénk lett volna, akkor is így reagálsz?- kérdeztem halkan.
- Igen, nem, talán. Nem tudom, Tori. Fogalmam sincs. -hajtotta le a fejét szomorúan. Nála már csak engem keserített el jobban a válasza. A háta mögül előhúzta a kezét, amiben egy szál rózsa volt.
- Köszönöm, ez gyönyörű!- néztem a virágot, majd a barátomat. Mire észbe kaptam, a karjai közt találtam magam.
- Meg tudsz bocsájtani?- kérdezte reménykedve.
- Nem. Haragudni sem tudok rád, így felesleges, hogy meg tudjak bocsájtani.- mosolyodott el a válaszom hallatán.
- Szeretlek!- suttogta. A legszebb szó, amit nő hallhat egy férfitól!
