- Harry..- suttogta. Az én angyalom hangját hallottam. Nem mertem hátranézni, mert ha kiderül, hogy csak képzeltem, összetörik a szívem. Amint érintését megéreztem a vállamon, ahogy végigsimít rajta, tudtam, hogy ő az. Az én gyönyörű Tori-m. Leült mellém és felém fordult. Egy könnycsepp indult útnak az arcomon, amit letörölt, miközben óvatosan végigsimította az arcomat. Szemügyre vettem tökéletes arcát. Sírt, valószínűleg miattam. Legszívesebben megrugdosnám magam, amiért ennyit bántom őt. Egymás szemébe néztünk, ő pedig újra rákezdett. Szorosan hozzám bújt és csak sírt.
- Nem tudlak elengedni!- szipogott. Ölelésembe vontam, mielőtt válaszoltam.
- Ne sírj, szépségem! Nem kell elengedned! A tiéd vagyok!- suttogtam, hátha sikerül megvigasztalni a karjaim közt zokogó istennőt. Úgy nézett ki, mint egy angyal, szomorúnak tűnt.
- Meg tudsz bocsájtani nekem?- nézett fel könnyes, kék szemeivel rám. Nem hittem el, amit hallok.
- Tori, nem tettél semmit, nem kell bocsánatot kérned!- mondtam.
- De megcsókoltam Louis-t!- nézett rám bánatosan. Nem érdekelt, hogy megtette. Itt van és ugyan arra törekszik mint én. Görcsösen ragaszkodunk egymáshoz. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy elengedjük a másikat.
- Sajnálom, hogy megint ilyen hülyeséget műveltem veled, Tori. Bármit megteszek a bocsánatodért!- könyörögtem neki, homlokomat a nyaka hajlatához támasztva.
- Maradjunk csak barátok!- mondta ki az utálatos szót. CSAK BARÁTOK! Mintha azt mondták volna, hogy VILLAMOSSZÉKBE VELE!
- Biztosan ezt akarod?- kérdeztem, reménykedve, hogy megkímél.
- Igen, meg azt is, hogy próbáld meg Taylorral! Adj neki egy esélyt!- kérlelt. Azt megértem, hogy el akar magától lökni, mert megérdemlem, de hogy máshoz lökjön? Miért? Ennyit az amnesztiáról. "Harold Edward Styles, az ítélet villamosszék általi halál!" Villogott lelki szemeim előtt ez a sor. Csak barátok, csak barátok, csak barátok! Mintha kést döftek volna a szívembe és jól megforgatták volna benne.
- És ha azt mondom, hogy mi együtt fogunk maradni?-kapaszkodtam meg utolsó reményembe, ami egy másodperc alatt szertefoszlott.
- Harry, olyan nincs, hogy mi. Vagy te és vagyok én. Barátok, semmi több!- mondta ki a végleges ítéletet. Némán ültem mellette, amíg fel nem állt mellőlem.
- Jössz?- kérdezte halkan, mire erőtlenül ingattam a fejem tiltakozóan. Hátat fordított és halk léptekkel elment. Emésztettem magamban minden egyes szavát. Ízlelgettem a keserű szájízemet és kezdtem hozzászokni a mellkasomon tátongó óriási lyukhoz. Végignéztem egyedül a naplementét, majd betántorogtam erőtlenül a városba. Gondoltam, ha a magánéletem oda van, mehet vele a karrier is. Beléptem egy kocsmába és magam elé meredve ültem amíg vártam a pultost. Kikértem az első adag piát és hamar lehúztam. Lassan már öt pohár volt előttem üresen, a hatodik a kezemben, amikor néhány lány megszólított.
- Nem jössz táncolni? Na...- kérleltek, mire legnagyobb meglepetésemre a pultos válaszolt.
- Hagyjátok békén! Nem látjátok, hogy nincs olyan hangulatban? Ennyire vakok ti sem lehettek!- förmedt rájuk, amit egy keserű mosollyal háláltam meg, majd a pultra hajtottam a fejem és kértem a következőt.
*Tori szemszöge*
Amint elléptem a helytől, ahol üldögéltünk ketten, kifakadt a sírásom újra. Borzasztóan fájt minden szavam, de el kell őt engednem. Túl sokat szenvedtünk már. Esélyt kell adnunk egymásnak a boldogságra. Illetve, én csak vele lennék boldog, de ő még lehet mással. Meg kell adnom a lehetőséget neki, hogy egy olyan lány tegye boldoggá, mint Taylor. Talán egyszer úgy nézek majd rá, mint a bátyámra, vagy a legjobb barátomra. Fogalmam sincs. Mire a ház elé értem, hála Istennek abbahagytam a bőgést. Az ajtó nyílására mindenki felpattant az eddigi helyéről.
- Tori, hol van Harry?- rémült meg rögtön Alexis.
- Fogalmam sincs, hogy ott van-e még, ahol eddig volt. - kezdtem újra könnyezni.
- Mi történt?- kérdezte Niall, miközben átölelt.
- Elengedtem. CSAK barátok vagyunk!- közöltem fájó szívvel. Leültünk a kanapéra és miután elmeséltem a történetünket, megpróbálták elterelni a figyelmemet. Filmek, jammelés, pizza. De egyre csak folytak a könnyeim. Felmentem az emeletre és letusoltam, majd visszamentem a földszintre elköszönni. Mindenki megölelgetett, majd visszasétáltam a szobámba, ahol lerogytam az ágyamra és hanyatt fekve bámultam a plafont. Megtaláltam az ágyamban az egyik pólóját. Annyira Harry illata volt. Hiányzott, nagyon. Én nem tudom elengedni őt. Nem bírom elviselni ha más lányt zár a karjaiba. Ha nem érezhetem többé az érintését, az illatát, a csókjait, ha nem hallhatom a hangját. Újabb könnyeim ellen küzdöttem, amikor csörögni kezdett a telefonom.
*Eközben a kocsmában*
- Hívd fel, hívd fel Tori-t!- könyörgött a srác. Hulla részeg volt. Talán ez a lány az oka annak, hogy ilyen állapotba került. Nem tehettem mást, hívást kezdeményeztem és az instabil srác füléhez tartottam a készüléket. Hallottam, hogy a lány felvette a telefont és beleszólt.
*Tori szemszöge*
- Harry! Ott vagy?- kérdeztem, miután hiába fogadtam el a hívást. Nagy nehezen megszólalt. Úristen, hisz alig tud beszélni. Fájdalmas hangon nyögi a nevemet.
- Harry, hol vagy?- kérdeztem aggódva. Egy férfi valószínűleg elvette tőle a telefont, mert kedves hangon lediktálta a címet és sok sikert kívánt, majd letette. Néhány perc alatt felöltöztem és a kocsikulcsommal kimásztam az erkélyemen. Nem akartam, hogy bárki is velem jöjjön. Siettem amennyire csak tudtam. Tudtam, hogy szüksége van rám és most ez lebegett előttem célként. A kocsma elé leparkoltam és amilyen gyorsan csak tudtam berohantam. A vér meghűlt a testemben, amint tekintetem megtalálta az én hercegemet. A bárszéken ült, a fejét a pultra hajtva. Nagyon ki volt szegénykém. Amint meghallotta a hangom, felnézett.
- Tori!- indult el felém, de gyorsan elé pattantam és visszaültettem.
- Lassabban, Harry!- kértem.- Köszönöm, hogy felhívott!- néztem hálásan a pultosra, ő pedig csak mosolyogva bólintott. Átkaroltam Harry-t és lesegítettem a székről.
- Mivel tartozunk?- kérdeztem, mire legyintett és a belém kapaszkodó srác felé biccentett, miszerint rendezte már. Elbúcsúztam és kitámogattam a kocsiig, ott pedig beültettem az anyósülésre és becsatoltam a biztonsági övet. Megkerültem a kocsit és beültem mellé. Első dolgom volt lehúzni mindkét ablakot, hogy jöjjön be friss levegő. Hátul kaparásztam majd a kezébe nyomtam egy üveg vizet.
- Igyál egy kicsit, hátha jobb lesz!- simítottam végig a karját, mire engedelmeskedett. Elindultam, de nem haza. Csak úgy száguldoztam, mivel említette, hogy a friss levegő jót tesz neki. Fél óra múlva már tudatánál volt és tudott rendesen beszélni is.
- Haragszol rám?- óvatosan nézett rám. Elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- Még ha akarnék, sem tudnék!- néztem mélyen a szemébe. Leparkoltam egy helyen, ahol senki sem jár és hátramásztam. A mozdulataimat kérdő tekintettel figyelte.
- Gyere ide, kérlek!- könyörgően néztem rá, mire rögtön kicsatolta az övet és hátraült mellém.
- Tori, én nem tudok nélküled élni! Látod, mit művelek, ha nem vagy velem!- kezdte, de befogtam száját, az én számmal. Miután elváltak ajkaink, homlokom az övének támasztottam.
- Én sem tudok nélküled! Szeretlek!- csókoltam meg újra. Átvetettem lábam a csípője felett ő pedig kezeit a derekamra csúsztatta. Az ülésen térdeltem, ő pedig alattam ült. Elképesztő volt újra érezni az érintését.
- Annyira szeretlek!- suttogta, miközben két tenyerem közé fogtam arcát. A romantikus pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg. Alexis, szuper időzítés!
- Szia, baj van?- kérdeztem.
- Hol a francba vagy?- kérdezte ijedten.
- Egy mellékúton a kocsiban, Harry-vel.- hangsúlyoztam, mire leesett neki és röhögve mondta, hogy inkább otthon folytassuk ezt, utána kinyomott.
- Na, menjünk haza!- adtam ki az utasítást Hazz-nak aki már majdnem ki is józanodott. Szuper!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése