Fájdalom (22. rész)

Hajnal lehetett,amikor két erős kezet éreztem a vállamon ami rázott, közben elfojtott hangon kiáltozta a nevemet.
- Tori, gyerünk kicsim, ébredj fel. Nem teheted ezt velem!- nyögte fájdalmasan, talán már könnyezett is. Nem értettem Harry riadalmát.
- Mi történt? Mi a baj?- kérdeztem aggódva.
- Mikor hazaértünk, sikolyokat hallottunk és feljöttünk. Az ágyban vergődtél, a fejedet csaptad ide-oda, eközben megállás nélkül sírtál és valamit motyogtál, de nem értettük a szaggatott beszédedet.- felelte halkan, lesütött szemekkel.
- Mi? Ez lehetetlen. Nem lehet, hogy képzeltétek?- képedtem el teljesen.
- Itt valami komoly baj van.- állapította meg Lexi.
- Nem, nincs semmi baj. Minden oké, nagyon jól érzem magamat!- akadékoskodtam és felpattantam az ágyból és elindultam, hogy megmutassam, nincs bajom. Amint megtettem három lépést, elsötétült minden, és összeestem. Legközelebb az ágyamban találtam magam. Harry az ajtónál állva nézte, hogy mit csinál az orvos.
- Jó napot, kisasszony.- köszöntött a doki.
- Mi történt ?- felnéztem rá.
- Tori, felkeltél az ágyból és elájultál.- közölte Hazz, fáradt hangon.
- Hogy érzi magát, hölgyem ?- érdeklődött az orvos.
- Ugyan úgy, mint mielőtt elájultam, teljesen normálisan.- feleltem.
- Annyi történt, hogy nem volt elég rendszeres a táplálékbevitel az elmúlt időben, ezért ájult el. A rémálmot pedig a láz okozta. Ha pótolja a hiányzó cukormennyiséget a szervezetében akkor minden rendben lesz. Ha szükség van rám, hívjanak nyugodtan. Jobbulást kívánok, kisasszony. Viszlát.- köszönt el, majd kezet fogott Hazza-val és elment.
- Harry!- szóltam, de a hangom erőtlen volt. Láttam az arckifejezését. Valami rosszat sejtettem.
- Szükség volt erre? Nem értem a nőket. Mind annyira kibaszott csinos akar lenni, miután meg összeesnek csodálkoznak.- kiáltozott. Nem értettem, hogy ez miért szól nekem. Sohasem akartam csinos lenni. Mindig elfogadtam magamat.
- Hazz.. kérlek. Ezt ne. Tudod, hogy én nem vagyok olyan lány.- könyörögtem.
- Persze, te nem állsz be a sorba. Legalább is nem vállalod fel, hogy ugyan olyan vagy.- sajnált le.
- Bocs, de ehhez most nincs kedvem.- mondtam fájdalommal a szavaimban és kimentem a szobából, megkockáztatva, hogy akár legurulhatok a lépcsőről. De akkor nem érdekelt.
- Figyelj, sajnálom.- jött utánam és visszahívott a szobába.- Csak, szerintem ez nem működik tovább.- mondta, mire összeszorult a szívem. Tudtam, mire gondol, rögtön könnybe lábadt a szemem.- Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek téged, de ez nem megy. Nem akarlak kínozni téged. Jobbat érdemelsz nálam.-indokolt. Éreztem, hogy valami baj lesz. Tudtam, hogy fájni fog.
- Nem. Nekem nem kell senki. Téged szeretlek!!- kiáltottam sírva. Magához ölelt és a fejem tetejére nyomott egy puszit.
- Hidd el, imádlak. Soha sem fogok úgy szeretni senkit, mint téged. De el kell engedjelek ahhoz, hogy meg tudjalak védeni.- simított végig a hajamon. Kicsit elhajoltam, hogy rá tudjak nézni.
- Nem akarlak elveszíteni!- suttogtam bőgve.
- Ne sírj, ha a könnyeidet látom rosszul vagyok. Nem akarom, hogy sírj miattam. Ezért akarok inkább a legjobb barátod lenni. Meg akarlak védeni! Meg kell értened.- kérlelt. Bólogattam miközben letöröltem a könnyeimet.
- A többiek mit fognak szólni hozzá?- kérdeztem óvatosan.
- Már tudják. Nem szólnak bele. Azt mondták, a mi dolgunk.- felelte.
- Igazuk is van.- néztem fel rá. Annyira fájt. Ölelt, de nem úgy mint néhány napja. Szeretett, mert mondta, de nem úgy ahogy régen. Nekem ez így nem tetszett. Meg akartam csókolni. Minden egyes alkalommal, amikor ránéztem az ajkaira. A kanapémon ülve beszélgettünk. Úgy, mint régebben. A karjai közt feküdtem és néztem rá, ahogyan beszélt. Viszont ez már más ölelés volt. Más történetek és más szituáció. Nem sokkal később lementünk a többiekhez, akik tolerálták, hogy nem szeretném ha elmesélnénk a dolgot. Persze, amikor kikerültem a hallótávolságból sutyorogva kérlelték Harry-t. Korrekt volt, mint mindig. Nem mondott nekik semmit. Néztem a nappaliban ülő társaságot. Mind közel állnak hozzám, de valahogy másnak tűntek. Távolinak és idegennek. Úgy éreztem, hogy Harry nélkül nem tartozom hozzájuk. Az ikertesóm, akivel szinte egyek vagyunk, inkább tartozik már a barátjához, mint hozzám. Ilyen és hasonló gondolatok mellett kívántam jó estét és mentem fel a szobámba. Lépteket hallottam magam mögött, megfordultam és kérdőn néztem a Hazz-ra.
- Rossz állapotban nem hagyhatlak magadra. Őrzöm az álmaidat.- mosolyodott el. Komolyan gondolta, hogy őrzi őket, mert velem aludt. Mindkét karjával átölelt, amitől nagyobb biztonságban éreztem magam mint bármikor. A mellkasán volt a fejem és éreztem ahogy szuszog. Fel-le mozgó mellkasának egyenletes ütemének hála hamar elaludtam. Pihentető és rémálom mentes alvásnak ígérkezett.